– Márkus Mihály a késői indulásról, a felkészülésről és a dunántúli reformátusság jövőjéről
Márkus Mihály dunántúli püspökjelöltségének egyik sajátossága, hogy miközben mások már hónapokkal korábban elkezdtek beszélni arról, hogy mit terveznek és miért indulnának, ő csak a hivatalos jelölés után lépett a nyilvánosság elé. Miért várt eddig? Készült-e egyáltalán, ha a nyilvánosság számára érzékelhetően nem? – Ez egyrészt az én teológiai látásommal és egyházképemmel függ össze – mondja. Úgy látja, a jelenlegi választási rendszer lényege az, hogy a közösség körülnéz, kiket lát alkalmas jelöltnek, majd a jelölés során megszólítja őket. A jelöltek ezt követően beszélnek arról, hogyan gondolják a szolgálatot, végül pedig a közösség Isten útmutatását kérve választ közülük.
A másik szempont az, hogy ő már évek óta „bele van ágyazva” a Dunántúli Egyházkerület életébe. Sok emberrel van kapcsolata, két egyházmegyében is jelen volt, és számos olyan feladatot végzett, amelyen keresztül megmutathatta, hogyan gondolkodik és hogyan dolgozik. – Sok olyan dolgot tettem le az asztalra az egyházkerület életében, ami megmutatta, hogy ki vagyok, nem a semmiből kell bemutatkoznom – mondja. Példaként említi a rézfúvós zenekart, amellyel sok gyülekezetben jártak, a REND-et és más, az egyházkerület életéhez kapcsolódó szolgálatait.
De van egy harmadik, számára talán még fontosabb ok is. – Én nem akartam önjelöltté válni – mondja, megosztva ezzel kapcsolatos személyes történetét. Amikor édesapja leköszönt a püspökségről, és felmerült benne, hogy esetleg esperesjelölt lehetne, éppen az tartotta vissza abban a ciklusban, hogy nem akarta, hogy bárki azt gondolja: az édesapja miatt lett belőle esperes. – Azt mondtam, hogy ha én most esperes lennék, a víz se mosná le rólam, hogy az apám miatt lettem az. Úgyhogy én most nem fogok.
És úgy tűnik, semmiről sem késett le. – Az önjelölés kérdése számomra különösen is fontos, mert azt gondolom, hogy nem önjelöltekre van szükség, hanem a közösség által felismert, megtalált emberekre van szükség – summázza.
A püspökjelöltséget végül nem saját kezdeményezésére vállalta. Mint mondja, nagyjából másfél évvel ezelőtt több lelkészkollégája egymástól függetlenül kereste meg azzal, hogy őt tartanák alkalmasnak a következő püspöki szolgálatra. Ettől kezdve azonban számára nem az volt a kérdés, hogyan lehetne jelöltté válnia, hanem az, hogy mit kellene tennie akkor, ha valóban jelölést kapna. – Ha vannak olyanok, akik szeretnék, hogy elvállaljam ezt a szolgálatot, akkor ilyenkor egy feladatom van: hogy felkészüljek arra, hogy ha jelölnek, és az leszek, akkor minél jobban felkészüljek erre az új kihívásra – meséli.
Ennek érdekében többféle képzésbe kezdett. Részt vett egy tízalkalmas, világi középvezetői képzésen, ahol egészen különböző területekről érkező vezetőkkel dolgozott együtt. A képzés célja a vezetői készségek fejlesztése volt. Számára éppen az volt benne érdekes, hogy egyházi közegen kívüli nézőpontból is lehetett ránézni a vezetés kérdéseire.
Emellett részt vesz a Károli Egyetem Egyházi vezetés és gazdálkodás szaktanácsadó szakirányú továbbképzésén is. Ennek keretében szakdolgozatában az egyházmegyei stratégiai vezetéssel foglalkozik, és az esperesi kollégium segítségével is szeretne szélesebb képet kapni arról, hogyan látják a vezetők az egyházkerület helyzetét. – Hogy az egyházkerületünkben mi hogyan van, ahhoz nincs nálam a bölcsek köve, de nem is vagyok egyedül hozzá, és ez érték.
Éppen ezért hat lelkészkollégájával kezdtek közösen gondolkodni arról, hogyan látják a Dunántúl jelenlegi helyzetét. Közülük végül öten dolgoztak együtt rendszeresen. Ennek a közös munkának számára az is fontos része volt, hogy ne egyetlen ember saját programjaként szülessen meg az egyházkerület helyzetének elemzése.
(https://drive.google.com/file/d/1AX_9KxOtZ-Se_qk9jhMqRZlrkvKV8KlI/view?usp=drive_link)
Szerinte például annak felismeréséhez, hogy nehéz helyzetben vannak a kis gyülekezetek, nincs szükség különösebb püspöki bölcsességre. A valódi kérdés az, hogy mit kezdünk ezzel a helyzettel.
„Nem kellett önfegyelem”
A késői nyilvános megjelenés kapcsán felmerül a kampány kérdése is. Mihály szerint a jelenlegi szabályozás nem rendezi kellő pontossággal, hogy meddig tekinthető valami programismertetésnek, és honnantól válik az „egyházi élet tisztaságával össze nem férhető módon” történő választási eredmény befolyásolásává.
Ő maga ugyanakkor nem érezte úgy, hogy különösebb önfegyelemre lett volna szüksége ahhoz, hogy a hivatalos jelölésig ne kezdjen saját maga mellett kampányolni. – Nekem ez volt a természetes. Nekem nem kellett önfegyelem ahhoz, hogy én a választási bizottság kihirdetésén ne mondjak semmit – mondja.
Azt is fontosnak tartja, hogy a közösen készített, az egyházkerület helyzetét bemutató tanulmányt ne sajátítsa ki püspöki programként.
A püspökjelölt ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a kampány kérdése nem egyszerűen technikai vagy jogi probléma. Sokkal mélyebb kérdésről van szó: arról, hogyan élünk a ránk bízott szolgálattal. – Azt gondolom, hogy addig nem jók a törvényeink, ameddig akár egy esperesi szolgálattal, annak a struktúrából fakadó hatalmával, vissza lehet élni – úgy véli, nem lehet olyan helyzetet teremteni, amelyben valaki a saját tisztségéből következő tekintélyével próbálja eldönteni, hogy ki indulhat vagy ki nem indulhat. – Ez nem az egyházunk útja, ez nem a krisztusi út. Szomorú, hogy ilyet ki kell mondanom.
„Kell egy fórum, ahol kimondhatjuk”
A beszélgetés ezen a ponton túlmutat a püspökválasztáson. Mihály úgy látja, hogy az egyház egész működésében szükség lenne olyan fórumokra, ahol a lelkészek és gyülekezetek valóban elmondhatják, amit gondolnak, és azt a vezetés meg is hallgatja.
A közösségi médiában zajló vitákkal kapcsolatban ezért sem egyszerűen a megjelenés vagy a tiltás kérdését tartja fontosnak. – Kell foglalkozni a közösségi médiában a megjelenésünkkel, hogy jót tesz-e az egyháznak, hogyha a belső dolgainkat ott mondjuk ki. De akkor van-e olyan fórumunk, ahol kimondhatjuk, és meghallanak? – teszi fel a kérdést. Ha a lelkészek azt tapasztalják, hogy elmondtak valamit, de az adott fórumon nem foglalkoztak vele, akkor előbb-utóbb máshol fognak megszólalni.
Ebből következik számára az is, hogy az egyházkerület és az egyház egészének működését nem lehet pusztán szabályokkal rendezni, úgy fogalmaz, hogy nem törvényeskedően kell hozzányúlni a felmerülő kérdésekhez. Sokkal célravezetőbbnek érzi azt, ha mindenki tudja, hogy közös az, amiért küzdünk. – Az egy cél érdekében való munkálkodásnak ereje van. Csak fontos ezt definiálni. Beszéljük már meg közösen, hogy mi az, amiért, és akkor ahhoz mindenki a maga szolgálatával hozzá tud járulni – magyarázza.
Márkus Mihály úgy látja, hogy ez a cél nem lehet egyszerűen az intézményrendszer fenntartása. Magasabb rendű célt kell megfogalmazni, és ahhoz kell igazítani a döntéseket. – Ameddig nem ezzel a látással szolgálunk gyülekezettől zsinatig, addig itt csak mellébeszélés lesz, és elefántcsonttorony. Addig úgy teszünk, mintha nem lenne közünk egymáshoz. Pedig nem abban az időben vagyunk, amikor ez segítene az egyházunkon.
Idő kell ahhoz, hogy összecsiszolódjunk
Márkus Mihály elmondja, hogy ha megválasztják, az első időszaknak nem a gyors rendelkezésekről kell szólnia, hanem arról, hogy az újonnan megválasztott egyházmegyei vezetők és az egyházkerület vezetése megtalálják a közös hangot. – Nincs kész csapatom, akárkiket is választanak meg, azokkal együtt kell közös hangot találjunk – mondja.
Ez időt és egymás megismerését igényli. Nemcsak azt kell látni, hogy ki milyen tisztséget tölt be, hanem azt is, hogy milyen erősségei vannak, hogyan gondolkodik, miben lehet rá számítani, és hogyan tudnak együtt dolgozni. Ez azért is fontos számára, mert egy egyházkerület vezetése nem egyetlen ember munkája. A püspök nem egyedül tudja megoldani azokat a kérdéseket, amelyekkel a gyülekezetek és az egyházmegyék szembesülnek. Ehhez olyan vezetői együttműködésre van szükség, amelyben a különböző tapasztalatok és szempontok össze tudnak állni egy közös iránnyá. Tehát függetlenül attól, hogy kik lesznek ott, időt kell szánni az összeszokásra.
Csak ezután fordítaná figyelmét gyakorlati területekre, ezen belül is először az egyházmegyék támogatását segítené, közösen kialakított egységes eljárásrenddel, hogy az ügyintézés mindenhol azonos elvek mentén, törvényesen történjen.
Dunántúl a Magyarországi Református Egyházban
Mit fog képviselni az országos vezetésben, ami talán a többi kerületnél kevésbé fontos szempont? Azt mondja, létszükség, hogy odafigyeljenek arra, milyen kezdeményezés, program és képzés kikhez jut el. – Nagyon fontos az, hogy a kisgyülekezetekig leérjen minden jó kezdeményezés. Ha Budapesten beválik valami, de nem ér el mondjuk az Őrségig, akkor az valójában nem történik az egyházban. Ha nem ér el, az olyan, mintha nem is létezne.
Mégsem gondolja, hogy mindent feltétel nélkül át kell venni. – Szeretném ugyanakkor, ha semmi nem tudná kikezdeni azt a személyes dunántúli hangot és miliőt, ami a dunántúli gyülekezeteket, a lelkészi kart eddig jellemezte: személyesség, vendégszeretet, derű és kedvesség; és amibe szeretettel tudtuk integrálni az újonnan érkezőket is.
